1. A fény és a szín viszonya a képzőművészetben (III/1) 2. A fény és a szín viszonya a képzőművészetben (III/2) 3. A fény és a szín viszonya a képzőművészetben (III/3) 1. A fény és a szín viszonya a képzőművészetben (III/1)
A fényről, mint fizikai fogalomról elég annyit tudnunk, hogy elektromágneses sugárzás.
Kettős természetű, részecske (foton) és hullámtermészetet is mutat, attól függően, hogy milyen módszerrel vizsgáljuk. A továbbiakban csak az úgynevezett „látható” fénnyel foglalkozunk, ez egy igen keskeny tartománya az elektromágneses hullámoknak. Ha hullámnak tekintjük, akkor a látható fény a 380 nm és a 800 nm hullámhossz-tartományba esik. Az 1 nm (nanométer) az 1 méter milliomod részének az 1 ezred része. Ha egy üvegprizmával a természetes napfényt (fehér fény) felbontjuk, akkor a színképben (spektrum) az ibolyától (380 nm) a vörösig (800 nm) láthatjuk a színeket (hasonlóan a szivárványhoz). Amikor a fény részecsketermészetét vizsgáljuk, akkor inkább a frekvenciával szoktuk jellemezni (ami a hullámhossz reciproka). Egy foton energiája E=hν, ahol h a Planck-féle állandó és ν a frekvencia. A foton energiája tehát egyenesen arányos frekvenciájával, azaz a látható fénytartományban legnagyobb energiája az ibolya, legkisebb pedig a vörös fénynek van. Képtárakban, galériákban járva, vagy csupán otthonunkban, albumokat lapozgatva, megpróbáljuk kideríteni az egyes alkotásoknak a szemlélőre gyakorolt hatását, akkor nyugodtan tegyük félre a fizika könyveket. A műalkotások hatásmechanizmusának titkait, a vizuális élmény mibenlétét hiába is keresnénk bennük (valójában ez soha nem is volt tárgya a fizikának).
A fizikusok a fény természetét, mibenlétét kutatják. Fognak egy spektrofotométert, megnézik vele a Nap színképét és azt mondják, hogy abban bizony vas is van, vagy egy sárga vonalra azt mondják, hogy az nátrium jelenlétére utal (esetleg úgy fogalmaznak, hogy az a szép sárga vonal...). A műélvezet nyilvánvalóan ennél sokkal bonyolultabb folyamat. A képekről, legalábbis a hagyományos értelemben vett festményekről, ugyancsak fény verődik vissza a néző felé, de ő már színeket lát. Képzeljünk el egy vörös színt, templom ablakán átszűrődő, ragyogó fényben, tempera, olaj, vagy tűzzománc képen. Mérjük meg műszerrel mindegyik hullámhosszát. Véletlenül azt tapasztaljuk, hogy egyeznek. Ennek ellenére a különböző felületeket nem ugyanolyannak észleljük.
Ha különböző hangszereken megszólaltatjuk a pl. a normál A hangot, meg lehet őket különböztetni a tisztán 440 Hz-et adó hangvilla által kibocsátott rezgéstől és egymástól is. A hangvilla hangja esetünkben a fénynek felel meg, a többi hangszer hangja pedig a színnek. Az akusztikai hasonlatnak viszonylag egyszerű a magyarázata, az egyes hangszerek az alaphangon kívül (fény), jellegzetes terjedelemben felhangokat is kibocsátanak és ez adja az egyes hangszerek egyedi hangzását (színét). A műalkotást szemlélő szemlencséjét eléri a fény, azon áthatol, következik az üvegtest, a retina, idegpályák, majd az agy. Lejátszódik a képfeldolgozás mechanizmusa, tudatosul bennünk a látvány, észleljük a színt. Csakhogy a szín mellett, vagy alatta egy másik szín is van, ezeknek erőssége, telítettsége van és az sem mindegy, hogy milyenek a környező színek. A dolog itt kezd érdekessé válni.
A szem a retinával bezárólag, egy fényképezőgéphez hasonló szerkezet, azonos fizikai törvényeknek alávetve. Inkább egy digitális fényképezőgéphez hasonlít, mint egy hagyományos analóg géphez. A blende hasonlóképpen működik, lényeges különbség van a fókuszálás (az eltérő tárgytávolságok éles leképezése) mikéntjében. A fényképezőgép objektívjének állandó a fókusztávolsága, azaz a különböző távoságban lévő tárgypontok éles leképzéséhez az objektív és a film távolsága változtatható (ez a képtávolság). A szemben a képtávolság állandó (kb. 2.5 cm) és a lencse görbületének változtatásával (a dioptria-érték) állítjuk élesre a képet.
